Részletek a regényből:

 

Luis Rio feljegyzéséből

 

Szívem szerint visszabújtam volna a hajóra, valami kicsiny patkánylyukba, úgy égette minden tagomat a szégyen. De a többiekben sem dúlt jobban a női kellem, mondhatom. Úton a városba félig nevettem, félig dühös voltam, és nem is tudom. Arra viszont tisztán emlékeztem, hogy Josh nem bírván tovább csipkelődéseimet, arcom közepibe zúdította erős öklét, és a csalitosba repültem. Megértettem, amit szavak nélkül mondott: elég a "tréhéhéhéfáháhá"-ból. S mivel ez eset már a korcsma előtti téren történt, hangos nyekkenésem a földön nem hagyta hidegen a kifelé dülöngélő részegeket sem, kalimpáló szőrös lábamra orcapirító megjegyzéseket tettek.

 

"Jajj de szörös, Be nagy lány Szívest nyomorítanám!"

 

Bugyogója fehér ám miszlikbe szakítanám!" 

 

Harsant fel a nóta, megértettem a szövegét, mert biz más nyelvén a gúnyolódó szavakat mindég megjegyzi az emberfia. Megesküdtem, hogy ezen megaláztatás nem fog riposzt nélkül maradni, kap még az asszony ezért a mocsárban!!! Lesz nemulass! A szörnyűséges szoknyás sereg furcsa arckifejezéssel robbant be a csapszékbe, egyedül José vett fel némi cserfes mosolyt, de szerintem magában ismét csak belőlünk űzött tréfát. A lerongyolódott csapszék a rum állott szagában úszott, és tulajdonképpen alig lehetett megmoccanni a tömegben. A zenészek egy gyors nótát húztak, aminek eredményeképp körtánc kezdett kialakulni és továbbgyűrűzni, mint holmi hosszú verejtékszagú féreg.

 

- Ez megháborodott! - súgtam oda Antoniónak és a felettébb rusnya Joshnak, kinek képin két piros föstett folt is díszelgett. - Mit csinál? Istenemre, mindjárt megigazítom az ábrázatát!

 

- Nyugalom, ha végeztünk kicsiny... dolgunkkal - húzta el a száját Abraham -, együtt fogjuk belüle kilapítani a trágyát.

 

- Háháhá, mily érces hangú menyecske! Búgjál nékem valamit tubicám! - az egyik mulatozó, igen zilált katonaruhában derékon ragadta jó matrózunkat, magához húzta, ahhoz a keshedt hátsójához nyúlkált. - Csaposné asszony! Hol van már az italom meg a kappanom, hogy a sistergős ménkű csapjék bele!

 

Mi próbáltunk továbbállni, de ennek a világoshajú, magas termetű kerekképű disznónak a kenyeres pajtásai....undorító ezt így megírni bíz, de gusztusuk támadt ránk, a nagy félhomályban. Utunkat állták, s vittek minket az asztalukhoz. Tudtam, az igazság hamar kiderülhet, így kiszakajtottam magamat a hódolóm matató karjaiból azaz büdös mancsaiból, és elindultam a rumoshordók felé átfúrva magamat könyékkel a tivornyázókon. Majd elestem abban az elmondhatatlanul rossz topánban.

 

- Engedelmet uraim - vékonyítottam el a hangomat. - Inni kívánnak, hát ezt gyorsan orvoslom.

 

- Mily készséges menyecske! Remélem az ágyban is az vagy kis szukám!

 

Visszakacsintottam, míg közben savanyú íz marta a torkomat, és erősen szántam társaimat: mindnek jutott némi csók, meg cirógatás, s hozzá a dévajkodó szavak összerántották arcukat: egy pillanat alatt mintha öregbültek volna tíz esztendőt.

 

- Átkozott szipirtyó, hol a rum! Hol vagy tee?! Szíjat hasítok a hátadból! - a kocsmáros feje vörösen gömbölyödött kövér teste fölibe, és láttam ahogy közeledett felém nagy dérel-dúrral, szidva azt a cemendét. Jelentőségteljesen rárebegtettem hát szempilláimat esetlenül, az meg karon ragadott, vont maga után, sánta lábammal alig bírtam őt követni,s a cipőben csaknem kifordult a bokám:

 

- Verd csapra a hordókat, csámpás céda! Szolgáld ki ezeket a barmokat, míg előkerítem ezt a lusta némbert!

 

Kapóra jött a dolog nékem nagyon is. Midőn az urak megkapták a varázsnedűt, nem parancsoltak vérüknek, a hadnagy, bizonyos John Archer nem létező keblemhez kapott, és onnan majdnem kicsúszott a tömítésül berakott rongy. S ezután minden csak rosszabbodott s rosszabbodott: nevezetesen az említett muzsika még vadabbul szólt, beléje csatlakozott a víg duda is. Újabb s újabb patakokban folyt a cukornád-párlat és persze a parttalan lumpolás, illetve háttérben szilaj kártyacsata.

 

 John Archer, és társai, kiknek mind oly nevet adott az édes jó anyjuk, amit egy pillanat alatt el lehetett feledni - George, Jack, Joe, Abel - fizimiskája annál jelentékenyebbnek bizonyult: katona létükre igencsak hasasak leendtek, s mindez nem árulkodott megerőltető testgyakorlásokról és nélkülözésekről, mik a közkatona sorsához dukáltak, mint kellemetlen mellékes körülmény. José kihúzta a kellő titkokat az egyikből, de oly nehezen sikeredett néki, ez, hisz George "uraság" minduntalan a bókokra helyezte a súlyt, s azon kívánságának adott hangot, miszerint szeretné ha valamelyikünk finom kezelésbe venné az " alsó erszényét", mert azt kissé elhanyagolták mostanában sajnálatos módon. Nagyon buta vigyorral ültem ott, s hallgatóztam, próbáltan José zengő szavait kivenni a hangförgetegből. " 300 katona, 50 ágyú az erőd falán...És Sir Adam Seafort, mint a védelem nagy esze? Khm..." John belecuppogott a nyakamba széles szájával és izzó szemű tündérkéjének titulált engem. Az izzószemű toledói nénikéjét neki! Halszerű tekintetéből a szer általi képzelődés lógott elő lőcsös rúdként. No erre aztán elszabadult a kezem, s végtére is pontot tettem társaim szenvedésére - már nem volt szükség a maszkabálra, de annál inkább heves vérünkre, mely pofonok és ütlegek formájában bugyogott a felszínre!

 

 

 

És egy másik részlet...

 

 

 

Antonio Corbacho feljegyzése a Wales Rózsája elleni csatáról

 

Emlékezetem szerint a Wales Rózsája meglehetősen jól fölfegyverzett hajó volt. A kapitányát ugyan csak névről ismertem, bizonyos Thomas McIntyre - az ég tudja hogyan kaphatott kapitányi kinevezést skót származása ellenére. A korona nem igazán bízott bennük, bár drága öcsém, James Chelmsford lord, bizonyára nem véletlenül alkalmazta sötét üzelmeihez, melyből nagyon keveset sejtettem. Mint mondtam, nem ismertem az angol háromárbocos kapitányát, s nem is éreztem semmit, amikor keresztüldöftem. Nem hagytam meg Marqueenak ezt a dicsőséget, valahogyan elégtételt kellett vennem a megalázásom miatt. Megelőztem, és bevallom örömmel töltött el amikor megláttam bosszús ábrázatát, hogy nem övé lett a dicsőség. Nem szólt semmit, csak felszegezett állal fordult el tőlem. Amikor az angol matrózok meglátták holt kapitányuk tetemét, felhagytak a csatározással és megadták magukat. Csodáltam azt az egyszerű, de hatásos cselvetést, amelyet a kapitányasszony kieszelt. Angol lobogót húzatott fel, és a világosabb képű kalózoknak megparancsolna, hogy öltsenek angol egyenruhákat. A többi sötétképűt meg lezavarta a fedélközbe, hogy ocsmány pofájukkal el ne riasszák a zsákmányt, a Wales Rózsáját. Természetesen Marquee sem maradhatott, mivel az angol kapitány bizonyára igencsak furcsállotta volna, hogy egy asszonynép ugráltatja a férfiakat. Megmondom, magam már egészen megszoktam a dolgok ilyentén rendjét. Egy órán belül utolértük azt a lomha hajót, s már a merüléséből is sejteni lehetett, gazdag rakománnyal bír. Láttam Oliver milyen büszkén parádézik az angol kapitányi egyenruhájában - ha tanácsot adhattam volna neki, úgy a helyében nem éltem volna bele nagyon magamat ebbe a szerepbe. De nem igazán viseltem szívemen Oliver sorsát. S még így a csata előtt is az a bizonyos beszélgetés járt a fejemben Joshal és az a levél. Bár akkor még nem tudtam hogyan vethetnék rá egy pillantást. Minden rendben ment, az álca bevált, és közelebb engedett a Rózsa, a tenger is nyugodt volt, s olyan szorosan melléje úsztattuk a Sirályt, hogy könnyedén át lehetett kiáltani. Marquee a fedélközben várakozott, s még magam is hallottam a rikoltását, amikor parancsot adott a tüzéreknek. Az angol hajó fedélzetén valóságos förgeteg söpört végig, félelmetes kartácstűz. A kapitányasszony meg akarta kímélni a zsákmányt amennyire lehetett, bár a hajó sorsa mindenképp a hullámsírba vezetett. A sortűz megölt csaknem mindenkit, de a kapitány és a tisztjei egy része élt még, s most szaporán, pattogó parancsok, és bősz káromlások közepette szólították harcba matrózaikat. Meglepő volt, mily hamar fölocsúdtak, és viszonozták a tüzet. No nem az ágyúkkal, hanem muskétákkal. Szórványosan tüzeltek, de szemlátomást pontosan céloztak, s mielőtt a csáklyákkal közelebb húzták volna mieink a Wales Rózsáját, vagy három haramia zuhant a tengerbe. Kettejük valóban a meglepődéstől, egyikük viszont roncsolt arccal lebegett utána, s kisvártatva elnyelte őt is a mélység. Akik a vízbe estek, hamar felkapaszkodtak a Sirály bordázatán és a külső hágcsók valamelyikén. Vastag köteleken, melyek a vitorlarudakra voltak erősítve vagy húszan lendültek át a Wales Rózsájára, s megkezdődött a csata. Marquee elől harcolt, míg lehetett követtem szememmel mozgását. Bevallom vérem úgy pezsgett e harc láttán, hogy szívesen belevetettem volna magamat, ám tudtam, aligha lesz jobb alkalmam bejutni a kapitányasszony kabinjába. Szerencsére az óriási kavarodásban senki sem figyelt rám. A füst, mely még gomolygott az ágyúk torkából, jótékony ködfátyolként ereszkedett mindkét hajóra. Egy óvatlan pillanatban lesurrantam a fedélközbe, már tudtam merre van Marquee kabinja, bár nem engedett be még oda sohasem. Őrök nem voltak, a koncért mindenki marakodik ilyenkor, csak a tüzérek és Josh, Luis no meg még egy-két ember, akinek feltétlenül a hajón kell maradnia tartózkodott a Sirályon. Így szabad volt az út, senki sem tartóztatott fel. Időm ugyan nem volt sok, s így majd eszem vesztettem, mivel rakományokkal kapcsolatos és mindenféle haszontalan feljegyzésekkel teli fiókokat találtam. Ez a boszorkány részletesen lejegyzett mindent, ki mennyit kap a zsákmányból, mennyi embert ölt meg. Sokaknak a neve mellett még a születési ideje is szerepelt. Néhány régi kalózkodási engedélyen kívül érdekesebb irományt nem találtam. Csak remélhettem, hogy nem fedezi fel Marquee, hogy valaki beosont hozzá. Nem túrtam fel a papírokat, mindent a helyére raktam vissza, de dolgom végezetlenül jöttem ki, s a keresett levélbe nem pillanthattam. Aligha lesz következő ilyen jó alkalom...

 

 

 

 

 

 

Oldal: "Hispán história", rövid részletek a regényből
Könyvajánló: Hispán história, Szaké - © 2008 - 2024 - jaguaristen.hupont.hu

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat